megjelent: IFI FÓRUM
1993. November 23. 32. szám POPsaROCK - Heavy Metal Mennydörgés
DREAM THEATER
Az Álom Színház New York-ból indult
világhódító útjára a következő felállásban: Charlie Dominici – ének, Kevin
Moore – billentyűk, John Myung – basszusgitár, Mike Portnoy – dobok, John
Petrucci – gitár.
’89 előtt Majesty név alatt futottak. Miután ebben az évben felvették a Dream Theater nevet, szerződést
kötöttek a Mecanic/MCA céggel és így megjelent az első albumuk “When dream and
day unite” (Mikor az álom és a nap egyesül) címmel. Ám a csapatban máris
személyi problémák jelentkeztek. Charlie Dominici nem értett egyet a nála
tíz évvel fiatalabb társaival. Több mint 200 énekes meghallgatása után nagy
nehezen rátaláltak a torontói James LaBrie-ra, aki azelőtt a Coney Hatch és a Winter Rose nevű bandákban énekelt. Így a második Dream Theater
album James LaBrie-val jelent meg ‘92-ben “Images and words” – Képek és
szavak), és az Atco-Warner cég címere alatt fut.
A srácok olyan fajta progresszív
heavy metalt játszanak, amelyben egyesül a Pink Floyd elvontsága a Metallica
agresszivitásával. Zenéjüket LaBrie-ék néha progresszív thrashnek is nevezik,
jó példa erre a második album “Pull me under” c. száma. Zenéjük nehezen
emészthető és elég kockázatos is művelni, ha az ember nincs tisztábban azzal,
hogy mit is játszik. Ez azonban nem vonatkozik a DT tagjaira, mivel a kemény
mag: Mike Portnoy dobos, John Myung bőgős és John Petrucci gitáros az Egyesült
Államok egyik leghíresebb zenei főiskolájára, a Berkley College of Music-ba
járt, ahol komoly zeneelméleti kiképzésben részesültek. Portnoy szerint: “Ennek
a csapatnak a leglényegesebb eleme a magas szintű zenei tudás.”
Sajnos az első DT albumot még nem
volt szerencsém hallani, így hát arról nincs mit mondanom. Viszont a második LP
hűen tükrözi Portnoy fenti megjegyzését. Az “Images and words” maga a nagybetűs
ZENE. A srácok olyan dallamokat, harmóniákat vonultatnak fel, hogy az ember
éjjel-nappal hallgatná muzsikájukat. John Petruci gitáros riffjeit Kevin Moore
billentyűs csodálatosan festi alá. Petrucci szólójátéka sem hétköznapi,
hallszik, hogy a srác nem most fogott először gitárt a kezében. John Myung
basszusjátéka egyszerűen lehengerlő, Mike Portnoy dobos joggal lehet az
elkövetkező dobos generáció példaképe, ép ésszel felfoghatatlan tempói és
tempóváltásai jelzik, hogy a fickó rengeteg időt töltött a próbateremben. James
LaBrie tiszta, erőteljes, egyéni énekhanggal rendelkezik, hol “normálisan”, hol
eget verő magasságokban énekel. Erről a zenéről nem írni kell, ezt hallgatni kell!
De nem elég félfüllel belehallgatni, az ilyen fajta muzsikába az ember bele
kell ássa magát. A DT nem a könnyebbik utat választotta a sikerek eléréséhez, ám
mégis a Billboard lista 66. helyén álltak, úgy látszik az emberek egyre jobban
ráéreznek zenéjük lényegére. A srácok büszkék lehetnek, hisz olyan rajongókat
tudnak magukénak, mint az Iron Maiden tagjai. A Dream Theatert azoknak ajánlom
akik szeretik a progresszív rockot vagy a metal “agyasabb” képviselőit.
SCHERVENKA
R. ENDRE
